2017. augusztus 16., szerda

2. Múltidézés

Cobblepot tekintete hosszasan elidőzött rajtam. Résnyire szűkülő szemmel, megfejthetetlen arckifejezéssel tanulmányozta a vonásaimat, akár egy műértő az elé kerülő festményt. Látva, milyen elmélyülten figyel, türelmet gyakorolva hallgattam.
Percek teltek el. Kitartóan, csaknem mozdulatlanul ültem, várva, hogy Cobblepot hozzáfűz-e még valamit a legutóbbi kijelentéséhez. Miután úgy tűnt, ez nem fog bekövetkezni, megköszörültem a torkomat. Így próbáltam jelezni Cobblepotnak, hogy a lényegre kívánok térni. Válaszul oldalra biccentette a fejét, és mintha rájött volna, mire készülök, gyorsan megszólalt.
– Ha jól értem, azért jött vissza Gothambe, hogy megtorolja a családja elvesztését. Bosszút akar állni valakin vagy valakiken, habár a rendőrség sem a bátyja, sem a szülei esetét nem kezelte gyilkossági ügyként.
– Miért érzem úgy, hogy meglehetősen sok információval rendelkezik a Cornwall famíliáról? – kérdeztem, igyekezve megtartani a könnyed hangnemet.

Nem borulhattam ki. Nem lehettem túl követelőző és számon kérő. Uralkodnom kellett magamon, hogy fenntarthassam azt a rideg és kemény nő látszatát, amit az elmúlt évek alatt megkíséreltem tökélyre fejleszteni. Nem engedhettem meg, hogy bárki gyengének és sebezhetőnek tituláljon.
– Mindig is kíváncsi szerzet voltam – rándította meg a vállát. – Épp ezért szeretném, ha az üzleti rész előtt mesélne még egy kicsit. Segítsen csillapítani a tudásszomjamat, hogy aztán én is segíthessek önnek.
A körmömmel megkocogtattam az üvegpohár oldalát. A whisky lágy fodrozódásba kezdett.
– Be kellett mutatkoznom, hogy szívességet kérhessek, most pedig mesélnem kell magamról és a családomról, hogy segítsen?
Igenlő mosolyra húzta a száját, én pedig felszegtem az állam. Dimitri, aki egy percre sem szakította el tőlem a tekintetét, mindezt jelnek vette. A szemem sarkából láttam, amint leteszi a poharát, és már épp lecsúszni készült a bárszékről, hogy közbeavatkozzon, amikor maradásra intve felemeltem a bal kezemet.

Cobblepot hátranézett a válla fölött, és miután beazonosította, kinek szólt a szavakkal ki nem mondott parancsom, vidám biccentéssel üdvözölte Dimitrit. A férfi nyelt egyet, visszaereszkedett a székre, és feleannyira sem derűsen, de viszonozta a gesztust.
– Gothamben születtem, és a gyermekkorom javarészét is itt töltöttem – kezdtem bele. – Tízéves voltam, amikor a bátyámat megölték. A halála után pár hónappal Európába költöztünk. A szüleim onnan irányították a gothami vállalkozásukat, majd rövid időn belül Svájcban is érdekeltté vált a munkájuk. Több hajléktalanszállót építettek, jótékonysági rendezvényeket szerveztek, étellel, ruhákkal és más egyébbel látták el a rászorulókat. Engem beírattak egy svájci elit iskolába.
Felhajtottam a maradék whiskyt.
– Egy évig viszonylag rendben mentek a dolgok. Aztán egyik délután, az iskolából hazaérve megtaláltam őket a nappaliban. Anyám halálra gyógyszerezte magát, apám meg golyót lőtt a fejébe. Mint később kiderült, az alkalmazottakat már kora reggel értesítették, hogy aznap nincs szükség a szolgálataikra. Előre eltervezték az öngyilkosságot, és azt akarták, hogy én találjam meg őket. Ezt a nekem hagyott búcsúlevélben is leírták.
– Tehát a bosszúvágy, melyet már említett, a bátyja meggyilkolása nyomán született – állapította meg.
– A szüleim képtelenek voltak feldolgozni Benjamin elvesztését. A gyász legmélyebb bugyraiba süllyedtek, és meg sem próbáltak kilábalni belőle. A lelkük meghalt, és úgy viselkedtek, mint a robotok. Végezték a munkájukat, segítettek másokon, mégsem láttak tisztán. A hozzám intézett szavaikból kiveszett a szeretet és a törődés – soroltam. – Azáltal, hogy a bátyám meghalt, a gyilkosa akaratlanul is megpecsételte a szüleim sorsát. Halálra ítélte őket. Ha az a szörnyeteg megkímélte volna Benjamint, a szüleim is életben lennének. Közvetve, de akkor is hozzájárult a halálukhoz. Így ez az egész bosszúhadjárat nemcsak a bátyámról szól, hanem az egész családomról.
Újabb italt kértem, ám ezúttal nem volt szükség Cobblepot engedélyére. Ugyanaz a pincér lépett az asztalhoz, így elég volt rámutatnom a pohárra, máris tudta, mit szeretnék. Fél percen belül elém tette a whiskyt két jéggel.
– Mit tud a gyilkosról? – kérdezte, miután jelezte a pincérnek, hogy leléphet.
– Hallott Haly Cirkuszáról és a kígyótáncosnőként ott dolgozó Lila Valeska haláláról?
– Hogyne, hisz megírták az újságok. A saját fia végzett vele.
– Jerome Valeska – neveztem meg.
– Rémes egy ügy – sóhajtotta Cobblepot.
– Egyrészt – bólintottam. – Másrészt nem is jöhetett volna jobbkor.
Cobblepot felvonta a szemöldökét.
– A rendőrség kiderítette, mi történt, Jerome-ot pedig bezárták. Így pofonegyszerű volt megtalálni – folytattam. – Plusz Jim Gordonnak hála ezután sem kell loholnom utána. Valeskát elmegyógyintézetbe zárták. Emiatt elég korlátozott a mozgástere…
– Ezek szerint ő volt az – vágott közbe, hamar összerakva a képet. – Valeskán akar bosszút állni. Már csak az nem világos, hogy történhetett meg ez az egész? Mármint hogyan keveredett össze egy semmirekellő cirkuszbeli egy gazdag család sarjával?
– Haly Cirkuszának előadásai sem voltak mindig teltházasak. Olykor rájuk járt a rúd, és épp egy ilyen időszakban érkeztek először Gothambe. A szüleimhez eljutottak a kósza hírek, hogy a cirkuszbeliek éheznek, ezért ellátmányt küldtek számukra. Természetesen maguk is szemrevételezték a körülményeket, sőt később díszvendégei lettek az egyik előadásnak. Benjamin és én aznap találkoztunk először Valeskával, majd később minden alkalommal, amikor a cirkusznak Gothamhez közeli fellépései voltak, Valeska elszökött hozzánk. Együtt játszottunk, és az évek alatt barátságot kötöttünk. Azt hittük, szétszakíthatatlan triót alkotunk. Aztán megölte Benjamint.
– És most itt vagyunk. Maga pedig azt kéri tőlem, hogy… – Félbehagyta a mondatot, és a homlokát ráncolva az asztal fölé hajolt, várva, hogy befejezzem helyette.
– Intézze el, hogy Valeska közelébe kerüljek! – feleltem habozás nélkül. – Hiába van pénzem, kettőnk közül önnek van nagyobb befolyása Gothamben.
– Harcoljak ki egy látogatást? Hamisítsak rezidensi papírokat, és szervezzem meg az elmegyógyintézeti körbevezetését? Szerezzek rendőri egyenruhát?
– Vetessen fel! – böktem ki. – Jutasson be Arkhambe, de ne látogatóként, hanem páciensként.
Cobblepot sokáig néma maradt. Az arckifejezéséből ítélve először abban sem volt biztos, hogy valóban azt mondtam, amit hallani vélt. Végül mégis úgy tűnt, hajlik a beleegyezésre.
– Mit kínál cserébe?
– Védelmet, pénzt, fegyvereket, autót sofőrrel, asztalokat a bárba, olívabogyót a Martinijába – vontam vállat. – A reális határokon belül bármit hajlandó vagyok biztosítani.
Cobblepot vigyorogva pislantott párat.
– Azt javaslom, ejtsünk meg még egy találkozót. Addigra eldöntöm, hogy a védelem vagy az olívabogyó vonz-e inkább – kacsintott cinkosul.
Nem voltam kibékülve Cobblepot kijelentésével, ám egyéb lehetőség híján muszáj volt beletörődnöm. Egy apró bólintással igyekeztem kifejezni a férfi javaslatának kelletlen, ugyanakkor szükségszerű elfogadását, majd felálltam.
– Ne izguljon! – tette hozzá búcsúzóul, és amint elindultam a kijárat felé, elkapta az alkaromat. – Tudom, hol találom – biztosított, az ujjbegyeit erőteljesen a húsomba mélyesztve.
Másodpercek leforgása alatt történt az egész. Amilyen gyorsan értem nyúlt, olyan hamar el is eresztett, és miközben az ölébe ejtette a kezét, Dimitri is elengedte a kabátja alá rejtett pisztoly markolatát.

Amint kiértünk a bárból, Dimitri betessékelt a kocsiba. Láttam rajta, mennyire feszült, mégsem hoztam szóba, hisz tudtam az arcára kiülő komorság okát. Tisztában volt vele, miképp akartam Valeska közelébe kerülni, és egyáltalán nem tetszett neki az ötlet.
S bár korábban mindig elhallgatta a véleményét, most, hogy egyre kisebb távolság választott el a célomtól, már nem bírta tovább. A lehető legrövidebb úton vitt vissza a birtokra, begördült az autóval a garázsba, majd mihelyst a dolgozószobába értünk, és letelepedtem a tölgyfából készült asztalhoz, egy mélyről jövő sóhaj kíséretében kifakadt.
– Van pénze, fogadhatna bérgyilkost, vagy szimplán rám hagyhatná Valeska meggyilkolását, ehelyett mégis a legrizikósabb lehetőséget választja – foglalta össze keresztbe font karral. – Annyival egyszerűbb lenne, ha rám bízná…
– Nem – szakítottam félbe, a tekintetem egyből Dimitrire vetült. – Én ölöm meg Valeskát. Az én feladatom.
– Akkor miért nem bújik álruhába, sétál be Arkhambe, és lövi fejbe egyszerűen és gyorsan? Miért kockáztat ennyit?
– Jerome Valeska meggyilkolása nemcsak egy ember megölését jelenti. A halála megtorlás és kiengesztelés. Egy évek óta húzódó ügy lezárása. Három ártatlan megbosszulása. Egy sors meghatározása, amelyhez kizárólag nekem van jogom. De ezt már megbeszéltük.
Dimitri ismét nagy levegőt vett, mintha csak azt közölte volna, hogy hajlandó rám hagyni a dolgot. Ezt megerősítendő, leült az egyik bőrborítású karosszékbe, és a hajthatatlanságomat ismerve témát váltott.
– Nem lepte meg, hogy Cobblepot olyan sokat tud a Cornwall családról? Lehetséges, hogy hírt kapott az érkezéséről, és sebtében utánajárt, ki készül betenni a lábát az ő szeretett kis városába?
– Végig hallgatóztál! – böktem Dimitri felé a mutatóujjammal, a hangomba némi játékosságot csempésztem. Mindez hatásosnak bizonyult, mert alig észrevehetően, de felfelé görbült a szája.
– Nem tiltotta meg – érvelt.
Egy pillanat erejéig elmosolyodtam, aztán visszakanyarodtam az eredeti kérdéshez. A gothami sajtó annak idején rengeteget foglalkozott velünk. Még akkor is címlapon hozták le a bátyám halálát és a családom körüli pletykákat, amikor már nem is tartózkodtunk a városban.
Az újságírók élvezettel csámcsogtak a történteken, és újabb meg újabb találgatásokat közöltek. Miután eljutott hozzájuk, hogy a szüleim meghaltak, még arra is képesek voltak, hogy beszámoljanak a hátramaradó részvények, a gothami birtok, valamint az itteni és az európai vállalkozás lehetséges sorsáról.
Befolyásos emberek neveit hozták összefüggésbe a Cornwall hagyatékkal, és nem egyszer odáig merészkedtek, hogy engem, mint egyetlen életben maradó családtagot, nem örökösként, hanem egy lelkileg összetört, szakemberek által kezelt kislányként tüntettek fel – holott semmit sem tudtak rólam.
Mindezek ismeretében könnyű lett volna arra a feltételezésre jutni, hogy Cobblepotnak nemcsak a kíváncsisága, hanem a memóriája is kivételes. Az újságok és a tévéadások hírei biztosan eljutottak hozzá, így hihettem volna, hogy a beszélgetésünk alkalmával az egykori sajtóközleményekből szerzett információkból merítkezett, azonban volt egy sokkal inkább Gotham közegére és lakóira jellemző magyarázat, amit valószínűbbnek tartottam.
– Biztos, hogy tudott az érkezésemről, és ezért kutatott a családom múltja után. A Cornwall birtok visszavásárlása hivatalos keretek között történt. A vételt rendező szerv köréből könnyen kijuthatott a pletyka – magyaráztam. – Fogadok, még be sem tettem a lábamat Gothambe, amikor a felsőbb vezetés néhány tekintélyesebb embere már az ittlétemről suttogott.
– Cobblepot a maffia embere, ön mégis azt hiszi, a város vezető tagjaitól szerezte a családjával kapcsolatos információit?
– Persze – válaszoltam egy vállrándítás kíséretében. – A maffia keze hosszúra nyúlik. Nem lepne meg, ha a vezetőség több mint a felét a markában tartaná. Ezért nem játszhatunk végig tiszta lapokkal. Ha megtennénk, hamar a föld alá kerülnénk.
Dimitri a fejét ingatta.
– A rendszer korrupt, a rendőrség helyett egy bűnözőtől kérünk segítséget, és törvényellenes dolgokba bocsátkozunk, hogy életben maradjunk – vázolta fel. – Ez őrület.
– Nem, Dimitri – mondtam, a kezembe véve egy aktát. – Ez Gotham.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése