1. Találkozás Cobblepottal

Veszélyes dolog a bosszúszomj. Fontos az óvatosság és a mértéktartás, különben a hatalmába kerít a fékevesztett harag, mely ha gyásszal és az abból származó mély fájdalommal párosul, mérgező egyveleget alkot. Alapvető, hogy képesek legyünk kordában tartani a dühünket, fakadjon az bármiből, de ha mégis a reváns mellett döntünk, annak beteljesüléséhez sok időre, energiára, pénzre és kemény munkára lehet szükség.

Én ez utóbbit választottam végcélul. Kezdetben azonnali és gyors eredményt akartam. Naivan, gyerekként szántam rá magam a gyilkolásra, nem törődve az utána rám váró következményekkel. Bele sem gondoltam, sőt valójában fogalmam sem volt, mi történhet velem, ha ölésre adom a fejem.

Aztán elvetettem az ötletet, és elvesztem a depresszióban: a sírásban, a gyászban, az örökös rosszkedvben. Ritkán voltak jobb pillanataim, és azok sem huzamosabb ideig. A bátyám halála feldolgozatlan maradt, és csak később jöttem rá, mi hozhatja el számomra a megbékélést.

Benjamin tizenkét perccel előttem született. Ikertestvérekként mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. A szüleink pénzének, szerető törődésének és a házban dolgozó alkalmazottaknak hála soha semmiben nem szenvedtünk hiányt. Gotham legelitebb iskolájába járhattunk, ahol rengeteg új és gazdag barátot szereztünk.

A szüleink arra tanítottak, hogy a származása és pénzbeli hovatartozása miatt senkit nem áll jogunkban megvetni. Azt mondták, a rossz módban élők iránt is tiszteletet kell tanúsítanunk, és egyetlen utcán élőt sem ítélhetünk el, hisz nem tudhatjuk, miért jutottak olyan szomorú sorsra.

Erkölcsösnek, becsületesnek, szorgalmasnak és dolgosnak neveltek minket. Arra vágytak, hogy olyan emberekké váljunk, akikre a jó tetteik miatt felnéznek, és mi a bátyámmal pontosan ilyenek akartunk lenni.

Míg Benjamin élt, soha nem kérdőjeleztem meg a szüleink vallotta elveket. Míg a szüleim éltek, bíztam benne, hogy sikerül talpra kecmeregnem és folytatnom a jövőm építését. Aztán jött a töréspont, majd egyik percről a másikra minden szertehullott és eltűnt. A remény az elhatározásokkal együtt, apám és anyám eszméjével karöltve meghalt. A szeretteim elvesztése megtorlást követelt.

Évekbe telt, mire kellő információt és tudást szereztem a Gothambe való visszatéréshez. A testvérét sirató gyermek, aki annak idején a szüleivel együtt elköltözött a városból, bosszúszomjjal telve, szívtelenül érkezett meg egykori otthonába, a Cornwall birtokra.

Hűséges emberem, Dimitri segítségével visszaszereztem a kastélynak is beillő épületet, amelyben az első tíz évemet töltöttem. A szüleim és a bátyám szobáját érintetlenül hagytam, az ajtajukat kulcsra zártam, hogy senki ne mehessen be.

Felkerestem egy újonnan nyílt spanyol takarítócéget, pár kertészt meg mindenest, és parancsba adtam nekik, hogy szedjék rendbe a házat és a birtokot. Direkt olyanokat kerestem, akik nem ismerték a gothami Cornwall család tragikus történetét.

Nem akartam, hogy olyan hamar a szükségesnél többen tudjanak a birtok megvételéről és az árván maradt lány hazatéréséről. Csupán egy embernek voltam hajlandó részletesebb beszámolót adni, és neki is csak azért, hogy megértse, miért van szükségem a segítségére.

Kellett a bizalma, azt viszont kizárólag őszinteséggel nyerhettem el. Tudtam, miféle alak, ahogy azt is, milyen alattomos és fondorlatos dolgokra képes azért, hogy hozzájusson az őt érdeklő információkhoz. Ha eleve az lett volna a szándékom, hogy átverjem, előbb-utóbb úgyis rájön. Utána pedig hiába küzdöttem volna a bizalmáért. Mert mondhat bármit, Oswald Cobblepot nem felejt. Annyi utánajárás és kérdezősködés után még ő maga sem győzhetett volna meg az ellenkezőjéről.

– Miss Cornwall! – lépett be a dolgozószobába Dimitri.

Épp egy bűnügyi aktát nézegettem, melyet Dimitri egyik korrupt rendőrismerőse bocsátott a rendelkezésemre – szigorúan fű alatt, természetesen készpénzért cserébe.

Felnéztem az iratból, és egy kézmozdulattal beljebb invitáltam a férfit. Alig pár év korkülönbség volt köztünk, mégsem hajlott rá, hogy tegezzen. Úgy viselkedett velem, mintha nemcsak a főnöke lennék, hanem egy szép kort megélő, nála sokkal tapasztaltabb, nagy megbecsülésnek örvendő maffiavezér.

Mintha ő lett volna a mindenre elszánt, alamuszi Cobblepot, én meg Falcone – leszámítva persze azt, hogy Dimitri soha, semmilyen körülmények között nem fordult, nem szervezkedett volna ellenem. Hűségesebb volt bármely embernél, akivel életem során találkoztam. Akkor sem árult volna el, ha az lett volna az egyetlen mód, hogy elkerülje a halált.

– Megszereztem a címet – mondta. – Ha gondolja, indulhatunk.

– Kérek tíz percet, addig készítsd elő a kocsit!

Bólintott, majd szó nélkül távozott. Elolvastam a hátralévő négy oldalt, ügyelve rá, hogy rögzüljenek a fontosabb momentumok, aztán elrejtettem az aktát a legalsó fiókba, és követtem Dimitrit.

Mivel a Cornwall birtok Gotham külső részén helyezkedett el, fél órába telt, mire elértük a belvárost. Dimitri, aki minden esetben törekedett a precízségre, a járdaszegélytől szabályos távolságra leparkolta az autót, és míg én ráérősen kikapcsoltam a biztonsági övet, ő kipattant a járműből, hogy ajtót nyisson nekem.

– Nem szeretem, amikor ennyire túlzásba viszed az udvariaskodást – jegyeztem meg, mire halványan elmosolyodott, és egy gombnyomással lezárta a kocsit.

– Ez lenne az? – kérdeztem, rámutatva a hozzám legközelebb lévő kirakatablakra, amit egy neonvilágítású esernyő díszített.

– Igen – felelte Dimitri. – Erre.

A vártnál kevesebb ember tartózkodott odabent. Hárman a pultnál, fél tucatan elszórva az asztaloknál, néhányan a bejárattól nem messze italozgattak és beszélgettek. Cobblepot, gúnynevén Pingvin a színpadtól csaknem karnyújtásnyira üldögélt.

Egy pohár bort szürcsölgetett, s közben elvarázsolva, derűs arccal figyelte a színpadon éneklő nőt. Dimitri korábbi elbeszélése alapján hamar kikövetkeztettem, hogy a hamis hangú dalos pacsirta Cobblepot édesanyja, Gertrude.

– Igyál valamit, míg én elbeszélgetek a fickóval – mondtam Dimitrinek.

– Talán mégsem kellene kettesben maradnia vele – tétovázott.

– Nem lesz semmi gond – jelentettem ki, és mintegy nyugtatásképp megveregettem a vállát. Kelletlenül biccentett, majd elvonult a bárpulthoz, én pedig odaléptem Cobblepot asztalához.

– Szép jó estét, Oswald! – üdvözöltem, nem elkövetve azt a hibát, hogy a gúnynevén szólítom. Úgy tűnt, ezzel máris jó pontot szereztem nála, ugyanis rámutatott az egyik szabad székre.

– Segíthetek? – érdeklődött, mihelyst leültem.

– Nos, azt nagyon remélem, mert úgy viszonzásra lelne az, amit én tettem Önért – feleltem, miközben elkaptam a mellettünk elsétáló pincér karját. – Egy whiskyt két jéggel.

A pincér Cobblepotra nézett, aki bólintott egyet, mintha az engedélye kellett volna ahhoz, hogy italt kapjak. Ezt követően sietve lelépett, hogy teljesítse a rendelést.

– Emlékszik arra az éjszakára a roncstelepen? – folytattam. – Tudja, amikor Maroni egy autóba zárta, hogy összepréselje és megölje.

Cobblepot gyanakodva rám sandított, sunyi mosolya eltűnt a szája sarkából.

– Honnan tud erről?

– Azt hiszi, az mentette meg akkor, hogy felhívta és megfenyegette a préselőt kezelő pasast? – vontam fel a szemöldököm, figyelmen kívül hagyva a kérdését. – Nem, Oswald! Én mentettem meg aznap. Én és a pisztolycső, amit a fickó halántékához nyomtam.

– Hölgyem! Fogalmam sincs, honnan…

– Azt mondta szerencsétlen férfinak, hogy ha meghal, Falcone odaküldi az embereit, akik megnyúzzák és kiirtják a családját – emlékeztettem, félig-meddig idézve Cobblepot akkori szavait. – Mindezt nem tudhatnám, ha nem lettem volna ott. Úgyhogy bármily’ lelombozó, én mentettem meg a haláltól. A kibiztosított fegyver nagyobb ráhatást gyakorolt, mint a maga érvelése.

Cobblepot nyelt egyet.

– Sakkhelyzetbe próbál hozni?

A pincér letette elém a whiskyt, majd tovaállt. A pohár köré fontam az ujjaimat, lassan ittam egy kortyot, és csak ezután néztem ismét Cobblepotra.

– Nem célom kellemetlenséget okozni Önnek. Mint már említettem, csupán a segítségére van szükségem.

– Ahhoz előbb tudni szeretném, ki kéri.

Letettem a poharat, hadd olvadjanak tovább a jégkockák.

– A nevem Lydia Cornwall.

Cobblepot ajkai elnyíltak egymástól. Az emlékei közt kutatott, és rövidesen széles mosoly jelent meg az arcán.

– Lydia Cornwall – ízlelgette. – Az idejekorán elárvult, dúsgazdag lányka. Gotham egykori királykisasszonya – sorolta már-már szórakozottan. – Azt hittem, az Önnel történt tragikus események után nem tér vissza Európából. Talán visszahúzta a szíve?

– Aligha. A bosszúvágy volt az, ami idecsalt.

– Bosszúvágy – ráncolta a homlokát. – Akkor gondolom, ez ügyben kérné a segítségemet.

Bólintottam. Elérkezett az idő, hogy előálljak a tervemmel. Jó előadást kellett produkálnom, hogy mire a beszélgetés végére érünk, Cobblepot már mellettem álljon.