Veszélyes dolog a bosszúszomj. Fontos az óvatosság és a mértéktartás,
különben a hatalmába kerít a fékevesztett harag, mely ha gyásszal és az abból
származó mély fájdalommal párosul, mérgező egyveleget alkot. Alapvető, hogy
képesek legyünk kordában tartani a dühünket, fakadjon az bármiből, de ha mégis
a reváns mellett döntünk, annak beteljesüléséhez sok időre, energiára, pénzre
és kemény munkára lehet szükség.
Én ez utóbbit választottam végcélul. Kezdetben azonnali és gyors
eredményt akartam. Naivan, gyerekként szántam rá magam a gyilkolásra, nem
törődve az utána rám váró következményekkel. Bele sem gondoltam, sőt valójában
fogalmam sem volt, mi történhet velem, ha ölésre adom a fejem.
Aztán elvetettem az ötletet, és elvesztem a depresszióban: a sírásban,
a gyászban, az örökös rosszkedvben. Ritkán voltak jobb pillanataim, és azok sem
huzamosabb ideig. A bátyám halála feldolgozatlan maradt, és csak később jöttem
rá, mi hozhatja el számomra a megbékélést.
Benjamin tizenkét perccel előttem született. Ikertestvérekként mindig
nagyon közel álltunk egymáshoz. A szüleink pénzének, szerető törődésének és a
házban dolgozó alkalmazottaknak hála soha semmiben nem szenvedtünk hiányt.
Gotham legelitebb iskolájába járhattunk, ahol rengeteg új és gazdag barátot
szereztünk.
A szüleink arra tanítottak, hogy a származása és pénzbeli hovatartozása
miatt senkit nem áll jogunkban megvetni. Azt mondták, a rossz módban élők iránt
is tiszteletet kell tanúsítanunk, és egyetlen utcán élőt sem ítélhetünk el,
hisz nem tudhatjuk, miért jutottak olyan szomorú sorsra.
Erkölcsösnek, becsületesnek, szorgalmasnak és dolgosnak neveltek
minket. Arra vágytak, hogy olyan emberekké váljunk, akikre a jó tetteik miatt
felnéznek, és mi a bátyámmal pontosan ilyenek akartunk lenni.
Míg Benjamin élt, soha nem kérdőjeleztem meg a szüleink vallotta
elveket. Míg a szüleim éltek, bíztam benne, hogy sikerül talpra kecmeregnem és
folytatnom a jövőm építését. Aztán jött a töréspont, majd egyik percről a
másikra minden szertehullott és eltűnt. A remény az elhatározásokkal együtt,
apám és anyám eszméjével karöltve meghalt. A szeretteim elvesztése megtorlást
követelt.
Évekbe telt, mire kellő információt és tudást szereztem a Gothambe való
visszatéréshez. A testvérét sirató gyermek, aki annak idején a szüleivel együtt
elköltözött a városból, bosszúszomjjal telve, szívtelenül érkezett meg egykori
otthonába, a Cornwall birtokra.
Hűséges emberem, Dimitri segítségével visszaszereztem a kastélynak is
beillő épületet, amelyben az első tíz évemet töltöttem. A szüleim és a bátyám
szobáját érintetlenül hagytam, az ajtajukat kulcsra zártam, hogy senki ne
mehessen be.
Felkerestem egy újonnan nyílt spanyol takarítócéget, pár kertészt meg
mindenest, és parancsba adtam nekik, hogy szedjék rendbe a házat és a birtokot.
Direkt olyanokat kerestem, akik nem ismerték a gothami Cornwall család tragikus
történetét.
Nem akartam, hogy olyan hamar a szükségesnél többen tudjanak a birtok
megvételéről és az árván maradt lány hazatéréséről. Csupán egy embernek voltam
hajlandó részletesebb beszámolót adni, és neki is csak azért, hogy megértse,
miért van szükségem a segítségére.
Kellett a bizalma, azt viszont kizárólag őszinteséggel nyerhettem el.
Tudtam, miféle alak, ahogy azt is, milyen alattomos és fondorlatos dolgokra
képes azért, hogy hozzájusson az őt érdeklő információkhoz. Ha eleve az lett
volna a szándékom, hogy átverjem, előbb-utóbb úgyis rájön. Utána pedig hiába
küzdöttem volna a bizalmáért. Mert mondhat bármit, Oswald Cobblepot nem felejt.
Annyi utánajárás és kérdezősködés után még ő maga sem győzhetett volna meg az
ellenkezőjéről.
– Miss Cornwall! – lépett be a dolgozószobába Dimitri.
Épp egy bűnügyi aktát nézegettem, melyet Dimitri egyik korrupt
rendőrismerőse bocsátott a rendelkezésemre – szigorúan fű alatt, természetesen készpénzért
cserébe.
Felnéztem az iratból, és egy kézmozdulattal beljebb invitáltam a
férfit. Alig pár év korkülönbség volt köztünk, mégsem hajlott rá, hogy
tegezzen. Úgy viselkedett velem, mintha nemcsak a főnöke lennék, hanem egy szép
kort megélő, nála sokkal tapasztaltabb, nagy megbecsülésnek örvendő
maffiavezér.
Mintha ő lett volna a mindenre elszánt, alamuszi Cobblepot, én meg
Falcone – leszámítva persze azt, hogy Dimitri soha, semmilyen körülmények
között nem fordult, nem szervezkedett volna ellenem. Hűségesebb volt bármely
embernél, akivel életem során találkoztam. Akkor sem árult volna el, ha az lett
volna az egyetlen mód, hogy elkerülje a halált.
– Megszereztem a címet – mondta. – Ha gondolja, indulhatunk.
– Kérek tíz percet, addig készítsd elő a kocsit!
Bólintott, majd szó nélkül távozott. Elolvastam a hátralévő négy
oldalt, ügyelve rá, hogy rögzüljenek a fontosabb momentumok, aztán elrejtettem
az aktát a legalsó fiókba, és követtem Dimitrit.
Mivel a Cornwall birtok Gotham külső részén helyezkedett el, fél órába
telt, mire elértük a belvárost. Dimitri, aki minden esetben törekedett a
precízségre, a járdaszegélytől szabályos távolságra leparkolta az autót, és míg
én ráérősen kikapcsoltam a biztonsági övet, ő kipattant a járműből, hogy ajtót
nyisson nekem.

– Ez lenne az? – kérdeztem, rámutatva a hozzám legközelebb lévő
kirakatablakra, amit egy neonvilágítású esernyő díszített.
– Igen – felelte Dimitri. – Erre.
A vártnál kevesebb ember tartózkodott odabent. Hárman a pultnál, fél
tucatan elszórva az asztaloknál, néhányan a bejárattól nem messze italozgattak
és beszélgettek. Cobblepot, gúnynevén Pingvin a színpadtól csaknem
karnyújtásnyira üldögélt.
Egy pohár bort szürcsölgetett, s közben elvarázsolva, derűs arccal
figyelte a színpadon éneklő nőt. Dimitri korábbi elbeszélése alapján hamar
kikövetkeztettem, hogy a hamis hangú dalos pacsirta Cobblepot édesanyja, Gertrude.
– Igyál valamit, míg én elbeszélgetek a fickóval – mondtam Dimitrinek.
– Talán mégsem kellene kettesben maradnia vele – tétovázott.
– Nem lesz semmi gond – jelentettem ki, és mintegy nyugtatásképp
megveregettem a vállát. Kelletlenül biccentett, majd elvonult a bárpulthoz, én
pedig odaléptem Cobblepot asztalához.
– Szép jó estét, Oswald! – üdvözöltem, nem elkövetve azt a hibát, hogy
a gúnynevén szólítom. Úgy tűnt, ezzel máris jó pontot szereztem nála, ugyanis
rámutatott az egyik szabad székre.
– Segíthetek? – érdeklődött, mihelyst leültem.
– Nos, azt nagyon remélem, mert úgy viszonzásra lelne az, amit én tettem
Önért – feleltem, miközben elkaptam a mellettünk elsétáló pincér karját. – Egy
whiskyt két jéggel.
A pincér Cobblepotra nézett, aki bólintott egyet, mintha az engedélye
kellett volna ahhoz, hogy italt kapjak. Ezt követően sietve lelépett, hogy
teljesítse a rendelést.
– Emlékszik arra az éjszakára a roncstelepen? – folytattam. – Tudja,
amikor Maroni egy autóba zárta, hogy összepréselje és megölje.
Cobblepot gyanakodva rám sandított, sunyi mosolya eltűnt a szája
sarkából.
– Honnan tud erről?
– Azt hiszi, az mentette meg akkor, hogy felhívta és megfenyegette a
préselőt kezelő pasast? – vontam fel a szemöldököm, figyelmen kívül hagyva a
kérdését. – Nem, Oswald! Én mentettem
meg aznap. Én és a pisztolycső, amit
a fickó halántékához nyomtam.
– Hölgyem! Fogalmam sincs, honnan…
– Azt mondta szerencsétlen férfinak, hogy ha meghal, Falcone odaküldi
az embereit, akik megnyúzzák és kiirtják a családját – emlékeztettem, félig-meddig
idézve Cobblepot akkori szavait. – Mindezt nem tudhatnám, ha nem lettem volna
ott. Úgyhogy bármily’ lelombozó, én mentettem meg a haláltól. A kibiztosított
fegyver nagyobb ráhatást gyakorolt, mint a maga érvelése.
– Sakkhelyzetbe próbál hozni?
A pincér letette elém a whiskyt, majd tovaállt. A pohár köré fontam az
ujjaimat, lassan ittam egy kortyot, és csak ezután néztem ismét Cobblepotra.
– Nem célom kellemetlenséget okozni Önnek. Mint már említettem, csupán
a segítségére van szükségem.
– Ahhoz előbb tudni szeretném, ki kéri.
Letettem a poharat, hadd olvadjanak tovább a jégkockák.
– A nevem Lydia Cornwall.
Cobblepot ajkai elnyíltak egymástól. Az emlékei közt kutatott, és
rövidesen széles mosoly jelent meg az arcán.
– Lydia Cornwall – ízlelgette. – Az idejekorán elárvult, dúsgazdag lányka.
Gotham egykori királykisasszonya – sorolta már-már szórakozottan. – Azt hittem,
az Önnel történt tragikus események után nem tér vissza Európából. Talán
visszahúzta a szíve?
– Aligha. A bosszúvágy volt az, ami idecsalt.
– Bosszúvágy – ráncolta a homlokát. – Akkor gondolom, ez ügyben kérné a
segítségemet.
Bólintottam.
Elérkezett az idő, hogy előálljak a tervemmel. Jó előadást kellett produkálnom,
hogy mire a beszélgetés végére érünk, Cobblepot már mellettem álljon.
Kedves Selly!
VálaszTörlésHa már linkcsere, általában meg szoktam nézni az illető oldalát, hogy mivel foglalkozik, milyen témában blogol, illetve mit ír. Így elnézelődtem nálad is, és elolvastam az első fejezetet.
Engem abszolút megfogtál! Nagyon lendületes és tartalmas fejezet volt, tetszett, ahogy elővezetted az eseményeket. Kíváncsi leszek a folytatásra, mindenképp visszanézek majd! :)
(Ha lehet egy személyes meglátásom és javaslatom: nagyon nehezíti a szöveg olvasását, hogy ennyire sötét a háttér. Nem egyszer folyt össze a szöveg a szemem előtt és sokat könnyítene, ha megfordítanád a színösszeállítást, miszerint a betűszín lenne sötét, és a bejegyzés háttere világosabb. Maga a sablon amúgy nagyon hangulatos, meg jól illik a történethez, csak a fejezet olvasása kicsit nehézkes így.)
Köszönöm, hogy olvashattalak! Így tovább! :)
Kedves Szatti!
TörlésÖrülök neki, hogy tetszett a nyitófejezet! Remélem, a későbbiekben is sikerül fenntartanom az érdeklődésedet, és visszatérő olvasója leszel a blognak. :)
Köszönöm szépen a javaslatot! A design amúgy sem végleges, viszont egyelőre nem találtam jobb sablont, amit kedvem szerint át tudnék alakítani. A mobilverzió viszont világos alapon sötét, így míg nem tudok sort keríteni a számítógépes nézet átalakítására, esetleg az jelenthet megoldást. :)
Köszönöm szépen, hogy írtál! Minden jót, további kellemes délutánt! :)
Selly